semmike megszökik
mozdulatlan minden
kinn benn
s a kettő közt is: az arcán
mint borostyánkőben a rovarszárny
álmodban füstcsíkká lettek
a kerítés rácsai
mondd csak itt meddig kell
meddig még pállani?
szökés után letarolják hajad
a szálak szurkálják a válladat
fázol fejed agyadig áthűl
ma rád nyitották a világűrt
pókhálókból vitorlát szőnél
lapockaszárnyakon röpködnél
végül egy bérc alá rejtőzöl
megóv bár a súlya ledöngöl
tüzelő macska vernyog
bagzana ha volna kandúr
ordít mint a különbség
egyre hosszabbakat jajdul
de inkább rontson rád a falka
minthogy egy hozzád érjen
akár ujjbegyre a ravasz
felelsz rögtön és kőkeményen
ám hiába győzködöd magad
hogy minden rendben nincs semmi gond
szíved már befonta a harag
mint fűzfavessző a demizsont
visszahoztak vissza ismét
egy forró csövön sárga üveggyapot virít
ancsa néni a hasára húz reggel
„ha te megszöksz gyerek akkor én minek vagyok itt?”
semmikének látogatója érkezik
anyámnak az fáj hogy szeret
azt mondja könnyebb volna ha nem tenné
mikor bejön mindig csalódik
„hóember vót az apád hogy ilyen hűvös vagy?”
beszélnék de múlt nincs
a jövőről meg már nem hiszek neki
átadom a vécépapírt a minivajat
villanykörtét is lopok ha kéri
„nézzé meg jól mer meghalok”
„érzem én hogy közel”
meghal mondja hisz nincs senki
akinek ő kell
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások